Biográfia

Magyar festőművész, grafikus művész, főiskolai tanár

Budapest, 1926. február 27. – Zsennye, 1995. május 6.

Erik Scholz művészi tevékenysége öt évtizedet ölel fel. Jellemző rá a saját festészeti kifejezésmód keresésének fáradhatatlan törekvése. A saját, önálló, autentikus festői nyelvért folytatott küzdelme művészi mikrokozmoszának ismételt átalakításában tükröződik. Művészete mindig a saját belső vizualitását követte. Ezért Erik Scholz semmilyen művészi vagy festészeti irányzathoz nem sorolható.

Erik Scholz életműve három fő korszakra osztható:

1950–1963: A realizmus korszaka
Ezen időszakot a saját művészi út keresése és a realizmus stílusában való elmélyülés jellemezte. Műveiben a valóság ábrázolása állt a középpontban, miközben fokozatosan formálódott egyéni hangvétele.

1964–1988: Az „Asszociatív Naturalizmus” korszaka
Scholz ebben az időszakban alakította ki sajátos stílusát, amelyet „Asszociatív Naturalizmusnak” nevezett. Munkáiban a valóságból kiindulva szabad asszociációk mentén alkotott, amely a természetelvű ábrázolást izgalmas, szimbolikus elemekkel ötvözte.

1988–1995: A késői művek korszaka
Élete utolsó szakaszában Scholz kísérletező kedve új technikák alkalmazásában teljesedett ki, például a Rhizoma és a fa hamuval kevert Plexol használatában. Ezekkel az innovatív módszerekkel művészetét a kortárs irányzatokhoz igazította, miközben megőrizte sajátos kifejezésmódját.

Erik Scholz 1944 óta tanult a Budapesti Képzőművészeti Akadémián, Szőnyi István professzor műtermében. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel azonban a szabad véleményalkotást minden területen megszüntette. A művészet területén is csak az ún. szocialista realizmus volt megengedett, a képzőművészetet a politika alávetette magának. Hogy elkerülje az előírt stílust, a munkás- és parasztosztály dicsőítését, Scholz átváltott Fónyi Géza professzor mozaik tanszékére.

Felfedeztük, hogy a mozaik tanszéken a szocialista naturalizmus nem megvalósítható. Az anyag ellenállt! Elkezdtem megérteni, hogyan lehet a vizualitást az anyagba átültetni. Itt fejlesztettem ki az anyag természetének érzékelését, annak képességét, hogy az anyag szellemi tartalmakat hordozzon és közvetítsen.

1949-ben Scholz diplomával fejezte be tanulmányait, de még egy évig az egyetemen maradt asszisztensként. Ebben az időszakban készültek el az első olajfestményei. 1950-ben megkapta az állami művészeti díjat, a “Munkácsy-díjat”. A fiatal Scholz számára ez a korai elismerés egy többéves, az adott korra jellemző ambivalenciát váltott ki a “valódi” és a “kompromisszumkész” művész között. A megélhetés érdekében az állami művészeti megbízásoknak heti rendszerességgel kellett egy képet szállítania. Emellett portrék és tájképek is születtek. 1955-ben Szombathelyen, Nyugat-Magyarországon rendezték meg első önálló kiállítását.

1957-ben a kormányváltás Sztálinról Chruschtschowra személyes áttörést hozott Erik Scholz számára: a “Salon Populiste” meghívására 1957-ben Párizsba utazott. Hat hónapig maradt ott, ahol időnként emigránsok támogatták.

Amikor megérkeztem Párizsba, sokkot kaptam! Az volt az érzésem, hogy minden, amit festeni akartam, amint végre újra szabadon festhettem, amit csak akartam, már itt meg is festettem. Ezért először félelemmel töltöttek el ezek a párizsi benyomások. Ugyanakkor felszabadultan is éreztem magam, mert világossá vált számomra, hogy itt minden megengedett és minden lehetséges. Nincsenek korlátok, mindenkinek megvan az esélye.

Ezek az élmények meghatározó módon befolyásolták művészi fejlődését. Elsősorban a kompozíciók könnyedségét, az asszociatív szemléletmódot és az alkalmazások használatát növelték.

A második alkotói periódus (1964 – 1988) néhány kisebb stílusváltozáson és festészeti technikai kísérleteken kívül két fő témakörre osztható: A figurális ábrázolások csoportja képzeletbeli portrékat, a csoportképek ismétlődő témáját és mitológiai-szakrális műveket foglal magában, különleges hangulatot sugározva. A második csoport a természet és annak metamorfózisainak ábrázolásait tartalmazza. Scholz maga “asszociatív naturalizmusnak” nevezi ezt a periódust:

Az asszociációmat a természet által előírt törvényszerűségekhez festettem.

1988-ban Scholz immár elismert művészként anyagilag függetlenné vált, és letelepedett egy nyugat-magyarországi faluban, Zsennyén, ahol egy parasztház korábbi tehénistállójában rendezte be műtermét. Megszakította korábbi művészi pályafutását, és egy teljesen újrakezdést hajtott végre. Gondolkodásmódja most már absztrakt, egyetemes lett. A festett kép új szellemi szintre emelkedett.

A Rába folyó ártéri erdeiben találta meg a gyűrűs tuskógomba (Halimasch) rizomorfáit. Ezeket a gombaszálakat az elhalt fa kérgének eltávolítása után szedte le és biológiai applikációkként használta fel. A kép síkjából kiemelkedő gombafonalak izgalmassá, látványossá teszik a kép felületét, és sok lehetőséget kínálnak az asszociációk szabad kibontakozására. A fonálhálózat természetes struktúráit a festő a képen továbbfejleszti. Fehér alapon monumentális kompozíciók jönnek létre. A fonalak emberi alakokat és emblémaszerű figurákat képeznek. Későbbi képeken a hátterek színessé válnak. A rizómák szálai átalakulnak: vonalszerű összekuszálódásuk térhatásúvá válik, térelhatárolóvá, és a képsíkról plasztikusan kiemelkednek, finom, titokzatos rajzolatokká válnak.

Mostanában egészen szokatlan dolgokat élek meg a zsennyei műtermemben: Ha látogatók érkeznek, örömmel vegyes csodálkozást látok, semmi zavart. Általában a modern művész műtermébe lépő látogató lehajtja a fejét, mert azonnal nem ért és magyarázatot vár. Az én műtermemben az emberek úgy élnek, mint a gyerekek egy játékboltban: teljesen feloldódnak.

Néhány évvel halála előtt Scholz újabb stílus- és formaváltáson ment keresztül, valamint új anyagot és új technikát használt: hamuval keverte a saját kertjében gyűjtött fa hamvát, és plexolt alkalmazott. Az aszketikus finomságokkal átszőtt, plasztikus lehetőségek végső lüktetést adtak alkotásainak, különös hangsúlyt fektetve a mozgás ábrázolására.

Lendületesen mozgó alakok a vastagon felvitt, durva felületű fahamu és annak színezése révén nyerik el plaszticitásukat.

Scholz egyik utolsó kiállításának az „Atavizmusok” nevet adta.

Előhívom a múlt lényének életcserepeit és az ősök szellemeit, és láthatóvá teszem sorsukat fahamu és rizómorfák segítségével